Cirógató melódiák

  Kamilla boldogan szaladt a házuk felé. Delet ütött a domb tetején álldogáló kápolna harangja. A kislány kedvét semmi sem szeghette, hiszen ma volt a születésnapja. A bejárat ajtóhoz érve meghallotta szülei hangos veszekedését.  - Nekem te ne mondd meg, hogy mit csináljak! Folyamatosan úgy kezelsz, mintha a harmadik gyereked lennék!  - Senki nem kezel így! Ez a te hülye kis üldözési mániád! Most pedig már igazán befejezhetnéd ezt a hisztit, mert már kurv... - a bejárati ajtó csukódására mindketten félbehagyták a veszekedést. Mikor meglátták nagyobbik lányukat, mosolyt erőltettek arcukra.  - Szia cica! Jót játszottál? - édesanyja megpróbált kedvesen társalogni lányával, miközben gyilkos pillantásokkal ajándékozta férjét.  - Ühüm, csak szólt a harang, ezért bejöttem.  - Hát akkor mars kezet mosni, addig megterítek! - hessegette Kamillát az apja. Dalolászva törölgette kis kezecskéit, azután csatlakozott szüleihez a konyhába. Evés közben szikrázott a levegő, á...

 Mire a levél végére ért, a könnyeivel küszködött.  - Ne sírj, baba. Minden rendben lesz. - vigasztalóan átölelte.  - Mondj egy indokot, hogy miért ne sírjak? Hiszen elmész..... - talán örökre- de a mondat végét két ok miatt nem tette hozzá: nem merte kimondani, mert félt, hogy valósággá válik, valamint elkapta egy erős zokogóhullám. Erre kedvese még szorosabban tartotta karjaiban, előre-hátra ringatózott vele, úgy próbálta megnyugtatni.  - Shhhh... Nyugi. Nem csak én megyek el. Sokan hagyják ott a családjukat. Ez van, ilyen a háború. - rántotta meg a vállát tettetett nyugalommal.  Az ölelésben felpillantott rá.  Hirtelen eszébe jutott a sok közös, boldog emlék. Hiszen ki ne szeretné még apróbb darabokra törni a szívét? Annyira, de annyira jobb volt minden. Együtt szöktek ki az éjszaka közepén. Együtt szidták le őket érte. Együtt énekeltek a büntetőszobában, a nevelők bosszantása miatt. Együtt nevettek mindenen. Együtt vészeltek át minden akadályt, mert sen...

 Hallgatott. Pedig szíve szerint ordított volna. Leginkább arról van szó, hogy nem tudja kifejezni magát. Ha problémája volt, mindig egyedül oldotta meg. Soha nem kért segítséget. Az emberek viszont imádták emiatt. Mindenki hozzá futott ha valami gondja akadt, hiszen jó hallgatóságnak minősült. Most is ilyen helyzetbe ütközött. Nem tudja hogyan, de ismét arra eszmélt, hogy valaki épp a vállára hajtva a fejét, úgy zokog, miközben hüppögve magyaráz. Csak képek derengenek neki, ahogy félrehívják a szendvicse mellől, és lelki támaszt kell nyújtania.  - És akkor kijelentette, hogy már....hogy már nem szeret... El tudod te ezt képzelni? Annyira....annyira szerettem... Most pedig.... - a mondat vége vagy elfúlt, vagy megint elkalandozott. - Hmm Ühmm- mindentudóan bólogatott ahogy szokott. Ez általában minden helyzetben megállja a helyét. Megint elsodródott a jelentől. Ha tehetné, az összes összetört szívű, és lélek-pátyolgatásra szoruló alakra ráordítana, hogy nem érdekli a problémáj...